hajdanán, nem is olyan régen, még intelligens voltam, megfontolt. sokat gondolkodtam és mindig csináltam valamit. de kezdek egyre jobban leépülni. alig gondolkodok, nem csinálok soha semmit és már az intelligencia is kiveszőben van belőlem. egy buta liba lettem.
úgy gondolom, ennek oka az ágyhoz-, később lakáshozkötöttség is. továbbá rég nem volt alkalmam mélyenszántó vitákat folytatni, komoly dolgokról értekezni... nincs hozzá megfelelő partner. anyum szerint én nem tudok vitázni, mert erőszakos vagyok. néha igaz, de azok nem is olyan értelmes viták, amiket vele folytatok, hanem elkeseredettek. tudok én normálisan vitázni, csak egy megfelelő téma és egy megfelelő partner kell hozzá.
én magamban mindig is intelligensnek és különlegesnek tartottam magam, de sosem gondoltam, hogy egyedül lennék ezekkel a tulajdonságokkal. magas az IQ-m, meg különleges a világnézetem. oké. de ezzel nem vagyok egyedül, maximum abból a szempontból, hogy a többi, általam különlegesnek, értékesnek tartott embernek a különleges világnézete nem megegyező senkiével sem. ahogy megtapasztaltam, mindig is különleges emberekkel vettem körül magam, azokat vonzottam, önkéntelenül. és ezek az emberek nem feltétlenül ismerik egymást, nem egy baráti társasághoz tartoznak, stb. mégis, számomra ugyanolyan fontosak és egyenrangúnak tartom őket egymással és magammal. sőt, van akit nagyon tudok tisztelni, mert úgy gondolom, tanulhatnék tőle sok mindent. ez a tiszelet nálam sokszor elég furcsán nyilvánul meg.
de képzeljétek el azt, hogy van egy akármilyen madárka például, aki évekig egy kalitkában, egy szobában van, ahonnan semmit nem lát, semmit nem hall, csak amit a gazdái mondanak, mutatnak neki. és egyszercsak ez a madár kiszabadul, sok év után, és felfedezi az élet dolgait. eleinte szenved, mert nem tudja, mivel mihez kezdjen, de miután megszokta az általános dolgokat, miheztartást, elkezdi felfedezni a neki tetsző, számára fontos dolgokat is. és azokat a lényeket, akikre ő felnéz. és ilyenkor jön a túl nagy lelkesedés, mert mindent tudni szeretne, tanulni szeretne az általa tiszteltektől.
nos, én is pont így vagyok. több, mint hat év kalitka, aztán több, mint két év felfedezés, majd azóta próbálom megtanulni azokat a dolgokat, amiket fontosnak tartok, és tisztelem azokat az embereket, akik ezt kiérdemlik valamivel.
remélem, sikerül visszatérnem a régi kerékvágásba és újból meg lehetek elégedve az állapotommal, már ami mondjuk az agyi aktivitást illeti.
továbbá amit még jobban remélek, hogy nem ijesztem meg/el tiszteletem tárgyait, túlzott lelkesedésemmel.
Utolsó kommentek