olvasgattam és elgondolkodtam... :\
nekem folyton csak megmentik az életemet. és úgy érzem, nem vagyok én ezért elég hálás. nem tudom kellőképpen megköszönni ezt. ennek több oka is van. az egyik, hogy az egyik olyan valaki, akire azt mondom, hogy ha akkor nem mondta volna azt, amit, már nem lennék itt, Era. viszont azt hiszem, ő ezt nem veszi tudomásul, hogy mennyire fontos nekem. mármint az, amit tett. néha, ha beszélünk pár szót msnen, vagy összefutunk valami buliban, akkor is beszélünk, de nem hiszem, hogy megköszöntem neki valaha is igazából. nem tudom, hogyan köszönjem meg. nem egy olyan ember, akinek csak úgy lehet érzelgősködni.
a másik ember, aki nélkül nem lennék itt, Gabó. ő többször is, közvetlenül és közvetve is életben tartott már. neki elmondtam sokszor, hogy mennyire hálás vagyok, de mégsem tudom, hogyan köszönhetném meg igazán. azt mondja mindig, hogy elég az neki, hogy élek és nem kell újból megmentenie se neki, se másnak. de ez azért nem hiszem, hogy tényleg egy nagy dolog.
továbbá még van néhány ember akik akár a tudtukon kívül, egy-egy beszélgetéssel akadályoztak meg az öngyilkosságban.
a fő probléma, hogy a hangulatomtól és a helyzetemtől függ, hogy éppen hálás vagyok-e ezeknek az embereknek, vagy szidom őket, amiért nem hagytak meghalni.
éppen ezért nem szoktam és nem is szeretnék kötődni nagyon senkihez. mert az illető(ke)t sajnálnám, mert előjönne esetleg az, hogy meghalnék, de nekik nem akarok rosszat, így önhibájukon kívül akadályoznak abban, hogy nekem könnyebb legyen. ördögi kör.
de mégis néha túlságosan közel kerülök néhány emberhez, és a legtöbbször hatalmas pofáraesés a vége. ez a másik oka, hogy nem szeretek szoros kapcsolatokat kiépíteni. mert tudom magamról, hogy végtelenül naív tudok lenni. és mindig ez a hibám. :\
nos, szép lesz holnap délelőtt ilyen állapotban szóbelizni...
pontosan ez volt a tavaszi törivizsgán is. vagyis hasonló.
akkor az volt, hogy délután kellett bemenni, húzni egy tételt, kidolgozni aztán kiülni a tanárok elé és elmondani. nade a délelőtt folyamán Gabóval valamin nagyon összekaptunk, amitől iszonyúan kiborultam. majdnem annyira, mint tegnap. és ahogy bementem a suliba kicsit sem tudtam odafigyelni, plusz még azért a tanároknak is volt némi baszakodnivalójuk, szóval szar lett, de nem volt számomra nagy jelentőssége, mert így sem buktam meg.
viszont most nagyobb tétje van a dolognak és ha nem tudok valahogy megnyugodni, akkor ezt is elbaszom. :S
főleg, hogy múlt éjjel nem tudtam aludni. de nem olyan átlagos módon, hogy legalább csináltam volna valamit, á, nem. fél tizenkettőkor lefeküdtem és elkezdtem zenét hallgatni. egy körül elálmosodtam, gondoltam kikapcsolom a zenét és akkor alszok, ha már így álmos lettem. a nagy faszt! hajnali egykor olyan éber lettem, hogy csak na és az ágyamban forgolódtam, olvastam, ücsörögtem, mindent csináltam, de csak halkan, nehogy valakit felébresszek itthon. :S ez ment hajnali négyig, amikor is végre el tudtam aludni. egészen háromnegyed tizenegyig, amikor felébredtem és azóta döglök tovább. :S
viszont legalább valaki megértette, hogy tegnap miért akadtam ki annyira!
Bogyó mondta először, hogy de végülis mi is a problémám? mondtam neki, hogy szinte tudtam előre, hogy úgysem fogja érteni senki és nem is értette. viszont délután beszéltem Esztivel, aki meg azzal kezdte, hogy olvasta a tegnapi bejegyzésem és teljesen érti és meg tudtam vele beszélni. annyira örültem neki, hogy van olyan ember, aki megérti a gondolatvilágomat néha. :)
megszakad a szívem, hogy miért pont én vagyok ilyen szerencsétlen. annyira fáj! és mellé még ez az elhagyatottság is...
nem nekem találták ki az életet...
Utolsó kommentek