most egy olyan bejegyzés következik, amit muszáj megírnom, bár senkit sem érdekel, tudom. így tehát, elnézésetek kérem, ne olvassátok el, csak le kell írnom.
anyával beszélgettem pár szót az este. nem érti, hogy miért tartok több vasat a tűzben. holott szó sincs erről. azért az már szép, hogy a saját családom is ribancnak tart. nem érdekel, a lényeg, hogy akiknek tudniuk kell, azok tudják az igazat.
szűzkurvásan hangzik, de tényleg nem vagyok egy ribanc. bár, ha mégis kurválkodásra adnám a fejem, a stricim már megvan, de csak 15%-ot kapnék. xD
viccen kívül, tényleg katasztrófális ilyen téren a magánéletem...
miközben anyával ilyenekről beszélgettünk, apám megkérdezte, hány jó pasi van az ismerőseim között. hűha! közöltem velük, hogy Britney Spears volt a legjobb numerám, és hagyjanak békén. elkezdtem azon gondolkodni, hogy mi lesz, ha anyám nem tőlem tudja meg, hogy nálam nem csak a pasik számítanak...? felmerült bennem a gondolat, hogy talán el kéne mondanom neki, hogy biszex vagyok. így is elég gáz, hogy a saját anyámon kívül már mindenki tudhatja, aki pl rátalál a myspace profilomra. még az öcsém is tudja, könyörgöm. fogalmam sincs, anyám mit reagálna, ha megtudná. talán ki kéne próbálnom...
aztán még a konyhában tovább beszélgettünk anyával. kérdezte, hogy miért vagyok ilyen bunkó. mondtam neki, hogy éppen négy embert tudok mondani, akivel nem vagyok bunkó. ez nálam úgy működik -ahogy Ricsinek már magyaráztam úgy egy nappal ezelőtt-, hogy nincs olyan ember, akit képes lennék igazán közel engedni magamhoz, akármennyire is szeretném, ezért időszakosan van néhány ember, hol hosszabb, hol rövidebb ideig, akikben nagyon bízok, aztán valahogy elkezdek szörnyen viselkedni, ha már nagyon félek attól, hogy bántani fog, mert túlságosan kiismert, aztán ugye ilyenkor ez az ember otthagy, és idővel jön másik. tudom, hogy nem jó, de mégis csak az én igazamat mutatja, hogy ha elkezdek hülyén viselkedni, simán otthagynak.
szóval, anyám ilyet szól, hogy egy hatalmas szőke segg vagyok. közben pedig tudom, hogy szeret. vicces.
olyan telhetetlen vagyok. senkit sem tudok megbecsülni eléggé. vagyis, ha lenne is olyan ember, akivel kapcsolatban úgy érzem, tényleg számíthatok rá, akkor is mindig rettegek, hogy az agyára megyek, vagy túlságosan rátapadok, és már kényelmetlen lesz neki.
tudom. mindent túlbonyolítok. most éppen két ember jut eszembe, akiknek a paranoiás és túlbonyolítós tulajdonságai keverednek bennem.
talán már túlságosan fáradt vagyok. de nincs kedvem aludni. szerettem volna még kérdezni valakitől valamit. de talán féltem is volna megkérdezni, mert túl sokat beszélek róla. pedig én csak jót akarok.
najó, holnap, vagyis már ma, majd korán, olyan kilenc körül felkelek, aztán megkérdezem, amint lesz rá lehetőségem. legfeljebb le leszek csapva.
egyébként, ez az! inkább küldjön el valaki a picsába, mint hogy ne mondja meg, mit gondol valójában. az a legrosszabb...
van egy dal, amit bevallom, először áprilisban, vagy májusban hallottam. Dust n Bones koncert volt, és Gabó a karjaimban, a vállamon sírt. azóta már meghallgattam párszor, valamint múlt hétvégén ismét meghallgattam élőben. amikor hallgatom, mindig rámjön a sírás. és múlt szombaton is, kicsit pityeregtem, bár nagyon igyekeztem visszafolytani. akkor Nóri ölelt meg engem.
Guns n Roses - Don't Cry
hát, ennyi. aki mégis elolvasta volna, attól nagyon kedves, remélem nem okoztam újból világvége hangulatot senkinek, és ne fusson senki ezután a Dunának, mert mindennél lehet rosszabb.
és akkor most pont egy ilyen dallal búcsúznék, ami számomra azt sugallja, hogy bármilyen szar is a helyzet, nem szabad kifelé mutatni, mennyire el van gyötörve az ember. akkor mi volt a fenti jó néhány sor? nem, ez semmi ahhoz képest, amennyire én padlón tudok lenni. :)
Queen - The Show Must Go On
Utolsó kommentek