a délután és az este folyamán még megvolt a szükségszerűtlen stresszelés...
konkrétan, először a suliújsággal adódtak gondok, Szájmival órákat beszélgettem megint róla, már ott voltam, hogy kétségbeestem és feladom, de aztán eszembe jutott, hogy Bátyóm mondta tegnap, hogy én mindig mindent feladok, szóval megerőltettem magam és most az a helyzet, hogy 16 oldalas lesz az újság és szerintem fasza. kedden reggel összeülünk az utolsó simításokat átbeszéljük, aztán már csak a tanárokat és az igazgatóságot kell meggyőzni. :)
egyébként azóta beszéltem Bogyóval is, ő most még írt bele, beszéltem Esztivel, neki még megvan a lelkesedése, egyedül Szilvit hagyta el a remény, de majd beszélek vele is.
ezt még ki sem hevertem, jött az újabb -és nagyobb- trauma, szüleimként testet öltve. főleg apámként.
éppen vacsorám elköltésének végéhez közeledtem, midőn anyum megszólalt, hogy ne tűnjek el rögtön az asztaltól, hanem beszéljünk. na, itt már tudtam, hogy jó vége nem lehet. és akkor elkezdtünk beszélgetni. meghallgattam a szokásos szöveget, de szerencsére elég rövidre zárták az átlaghoz képest. viszont az az én fő problémám, hogy azt kéne tennem, amit ők elképzelnek, hogy úgy helyes. az, hogy nekem álmaim, vágyaim lennének, vagy egyszerűen nem azt tartom helyesnek, amit ők, fel sem merül bennük. én meg persze mindig csak azt mondom, amit hallani akarnak és kész. nem merem elmondani, hogy nem érzem magaménak az ő elveiket, gondolataikat, mert abból három napos veszekedés lenne, folyamatban.
le akartak fektetni szabályokat. nos a következők azok: naponta két órát ülhetek a gép előtt, azt is, este tizenegyig; ha az átlagom nem éri el a kettest, nem mehetek sehova.
és apám előrebocsátotta, ha megint bukdácsolni fogok, ki fog törni a harmadik világháború - itthon. meg újfent hangoztatták az érettségi fontosságát. én már meg sem merem nekik említeni azokat a gondolataimat, hogy halasztani, vagy ilyesmi...
zsarnokoskodnak, akadályoznak, hátráltatnak.
az élet pedig tényleg nem nekem való, mert nem vagyok életrevaló. nem tudom teljesíteni az alapkövetelményeket sem.
azt hiszem, hiányzik a motiváció. valaki, akinek a szavára adnék és azt mondaná, hogy ez most szükséges, vagy a saját belátásom, hogy mi értelme van az egésznek, vagy nem tudom mi.
ráadásul még Bátyóm is csak tovább távolodik tőlem. legalábbis én így érzem. pedig volt idő, mikor egy darabig ő volt az egyetlen, akire számíthattam, akire támaszkodtam. hiányzik az az idő. egy kissé megváltozott. vagy csak én látom így...? mikor mondom neki, hogy nem ért meg engem, az a válasz, hogy nincs ezen mit megérteni, mert úgy van, ahogy ő mondja. hát, tőle pont nem ezt vártam. kicsit rosszul esik.
ki marad így mellettem? megint egyedül maradok, fasza. csak a szokásos.
najó, kialszom magam, aztán jobb lesz a strapabíró képességem. :)
azt hiszem, most ennyi. van benne némi jó is, de nagyrészt rossz. hát, van ilyen.
mivel nem tudok beszélgetni még mindig senkivel, lehet, megkeresem Lindát. ha kicsit beszélek vele, mindig jobban leszek tőle. :)
bár már nem igazán merem őt sem zaklatni. sőt, senkit. mert vagy el vagyok hajtva a picsába, vagy válaszra sem vagyok méltatva.
és akkor mondja még valaki, hogy érdemes és van miért élni! szétrúgom a seggét monitoron át! :S
most pedig megyek, lefekszem az ágyikómba, nézem a sötétséget és Wet Lips-et hallgatok. jóéjt! ^^
Utolsó kommentek