annyiszor elgondolkodtam már azon, hogy mennyivel jobb lett volna -de legalábbis másképp alakult volna-, ha van valaki tíz évvel ezelőtt, aki tud tanácsokat adni, aki nem hagyja, hogy megtörténjenek azok a dolgok, amik megtörténtek.
sokszor eszembe jutott, hogy vajon mit mondanék annak a kislánynak, aki tíz évvel ezelőtt voltam. mi történne akkor, ha vissza mehetnék az időben tíz évet, és találkoznék magammal, azzal, aki akkor voltam?
mindenképpen elmondanám neki, hogy lesz annál még rosszabb is, mint ami nyolc éves koromban volt.
viszont bíztatnám, hogy sokkal jobb dolgok is fognak vele történni, mint akkor.
de így belegondolva nem hiszem, hogy bármit is másképp csinálnék, mert úgy vélem, meg kellett történnie azoknak a dolgoknak, hogy most az legyen, ami van. de az jó lett volna, ha valaki ott van nekem, aki fel tud készíteni lelkileg, hogy erős legyek.
tíz évvel ezelőtt nagyon elveszett teremtés voltam. mint egy kisállat. (most már kifejlett állat vagyok.) tettem, amit mondtak, és igyekeztem megfelelni az elvárásoknak, még ha abszurdak is voltak.
de az összes megtörtént dolog megerősített. úgy vélem, ha nem megyek keresztül azon a sok szenvedésen, akkor a jelenben kevésbé bírnám a sok csapást. megerősített.
lényegében nem is tudom, mit mondhatnék a tíz évvel ezelőtti énemnek,
mert tudnám, hogy miken kell még keresztülmennie. és azokhoz a dolgokhoz nem lehet jó képet vágni, nem lehet valakit felkészíteni rájuk. de utána bűntudatom lenne, amiért nem tudtam megmenteni.
valószínűleg, ha tehetném, megölném azt, aki tíz éve voltam. és akkor én is megszűnnék létezni. sok felesleges szarságot megspórolnék az emberiségnek ezen tettemmel.
igaz, sok minden jóról is lemaradnék. de én sosem vagyok boldog, még akkor sem, ha racionálisan tudom, hogy annak kéne lennem. a minap Eszti mondta a leglényegretörőbbet: "a szemed akkor is szomorú, ha mosolyogsz." ebben azt hiszem, benne van minden magyarázat.
Utolsó kommentek